4. fejezet - "Nyuszi nap"

 Sziasztok.^^ Itt lenne a friss, remélem, hogy elnyeri majd a tetszéseteket, mert szerintem igen csak gyengére sikeredett :/... Na de mindegy, jó olvasást!♥

Amint kiléptem a cukrászdából, hideg fuvallat csapott meg, reflexből átöleltem magamat, némi melegséget remélve. Az agyam újabb és újabb dalszövegeken kattogott, próbáltam gondolatban összeszedni őket, hogy majd könnyebben vethessem papírra a dalszövegeket.

Hírtelen hatalmas világosságra lettem figyelmes, ami megzavart a gondolkodásban. Egy étterem előtt álltam, ahol gazdagabbnál gazdagabb emberek vacsoráztak. Csupán rájuk kellett néznem és már tudtam, hogy nem szenvednek semmiben sem hiányt. Csiricsáré ruhák, arany ékszerek, mindenük meg van, ami nekem sosem adatott meg. Néha azt kívánom, hogy bárcsak… bárcsak én is olyan körülmények közt élhetnék, mint ők. Elképzelem, hogy én is rendes családban élek, és hogy a saját szobámban aludhatok el minden este. De nem, ez sohasem történhet meg, nekem Isten nem ilyen életet adott. Nem. Annál sokkal bonyolultabbat és nehezebbet.

Az önsajnálatból a gyomrom korgása rángatott ki. Most vettem csak észre, hogy mindenki engem figyel. Gondolkodás nélkül elkezdtem nekik vigyorogva integetni. A reakciójukból következtetve idiótának néztek.

Végig néztem azokon, akik az ablak közelében ülnek, és egyszer csak Niallel találtam magamat szembe. A vigyor az arcomra fagyott.

Amint rájött, hogy ki is vagyok, elindult a kijárat felé, én sem haboztam sokáig, fogtam magamat és elfutottam. Olyan gyorsan szedtem a lábaimat, ahogy csak bírtam, de még így is éreztem mögöttem, hallottam, ahogy a lába keményen üti meg a földet.

- Állj meg! – kiabált utánam. Hangján hallottam, hogy kezd fáradni, reménykedtem, hogy nem sokára feladja, de még mindig itt volt mögöttem.

Sajnálatomra én is fáradni kezdtem, az oldalam iszonyúan szúrt, de nem lassíthattam le, mert akkor utolér. A lihegését már a nyakamon éreztem, kezdtem lassulni.

Elértem a Regents Parkig, rögtön a fák felé futottam, hátha ott könnyebben lerázhatom, de még mindig mögöttem volt.

- Állj meg, hallod?! – kiabált, bár a hangja már nagyon gyenge volt, de még így sem adta fel.

Nem bírtam tovább, muszáj megállnom vagy különben összeesek. Így hát a zenepavilonnál álljt parancsoltam magamnak, majd leültem a lépcsőre.

- Ah végre, hogy megálltál – a kezével megtámasztotta magát a térdén, majd nagyokat lélegzett. – Talán az olimpiára készülsz?

Nem válaszoltam. Amíg nem figyelt, megpróbáltam elszökni, de észre vett és rögtön elkapta a karomat.

- Nem mész sehova – bár az arcát nem nagyon láttam, de tudtam, hogy mosolyog, éreztem a hangján. Keze remegett az előbbi futástól, és a nagy kimerültségtől. Kezemet gyengéden fogta, de még is úgy éreztem, hogy nem tudok tőle elszökni.

- Hogy hívnak? – kérdezte, majd egyenesen a szemembe nézett. A fejemet rögtön elkaptam, és a földet kezdtem el pásztázni. – Talán elvitte a kis cica a nyelved? De nem, az nem lehet, mert a múltkor rendesen forgott – nevetett fel.

- Nem vicces – húztam össze a szememet.

- Úgy látszik, visszakaptad.

- Mit akarsz tőlem?

- Hogy hívnak?

- Idegeneknek nem mondom meg a nevem.

- De tudod, hogy ki vagyok – nevetett fel.

- Fogalmam sincs – ráztam a fejemet. – És most engedj el, vagy el kezdek kiabálni.

- Ilyenkor nincs itt senki sem.

- Sose lehet tudni - kacsintottam. Értetlenül nézett rám. – Ááááá… - olyan hangosan kezdtem el sikoltozni, ahogy csak a torkom bírta.

- Fejezd be, hallod?! – kezdett idegeskedni. – Elengedlek, csak maradj csendben – és ebben a percben elengedte a kezemet.

- Köszönöm – vigyorogtam.

- Nők – csóválta a fejét. – Na de, akkor bemutatkozok, Niall Horan a nevem.

- Tudom, hogy hívnak – tettem karba a kezemet.

- Te most szórakozol velem?

- Nem – vontam vállat.

- Elmondod a neved?

- Nem.

- Miért?

- Mert nincs hozzá kedvem. Tudod én nem vagyok One Direction rajongó, aki bármit megtenne, ha az egyik tag rá mosolyog.

- Nem szereted a zenénket?

- A zenéteket szeretem, csak titeket nem.

- Miért, hisz nem is ismersz minket.

- Pontosan.

- Akkor ismerj meg, itt vagyok – vigyorgott.

- Tudod, nem minden úgy van, hogy te mondasz valamit, én meg már rögtön ugrok. Attól, mert híres vagy és pénz is van a zsebedben, még nem parancsolgathatsz mindenkinek, és nem várhatod el másoktól, hogy azt tegyék, amit akarsz, még ha ez neked igen csak szokatlan is.

- Jól van, bocsi, én nem akartam semmi rosszat, csak tudod, az van, hogy nem én kaptam le egy olyan embert, akit nem is ismerek.

- Én is csak fogadásból tettem – sétáltam fel a pavilonba.

- Fogadásból? – jött utánam.

- Talán ismételjem meg?

- Nem kell – legyintett, majd belenézett a sötétségbe. – Most már elmondod a nevedet?

- Még mindig nem. Mennyi az idő?

- Öt perc múlva tíz.

- Úr isten! Nekem végem lesz, rögtön haza kell mennem – már épp indultam volna, de a srác elkapta a karomat.

- Az autóm itt van a közelben, haza viszlek.

- Egyedül is haza találok.

- De miattam jöttél el egész idáig, és a minimum az, hogy haza viszlek.

- De nem érted, hogy nincs szükségem a segítségedre? Egyedül megyek haza és kész – majd a fiút ott hagytam.

- Jó, de akkor hagyd, hogy elkísérjelek – jött mellém.

- Nem! – csattantam fel. – Egyedül megyek.

- De nem hagyhatom, már késő van, hogy így egyedül járkálj.

- Hidd el, hogy tudok magamra vigyázni.

- De attól még elkísérlek, biztos, ami biztos.

- Nem kell! – elkezdtem futni. De ezzel nem értem el sokat, mert tíz perc után, ismét elkapott.

- Hogy neked mindig futhatnékod van.

- Bocsi, de kilométer hiányban szenvedek.

- Erre rájöttem.

- Engedd el a kezem, vagy sikoltok – néztem a srácra szúrós tekintettel.

- Itt már biztos nem teszed meg.

- Chh.. azt te csak hiszed.

Már épp nyitottam ki a számat, mikor a kezével befogta.

- Oké, oké elhiszem, csak ne akarj sikoltozni.

- Jól van, de most már menny vissza a haverjaidhoz, biztos aggódnak már miattad – mosolyogtam.

- Nem hiszem azt – vigyorgott. – Írtam nekik egy sms- t, hogy randim van.

- Hogy mi? – álltam meg, majd elkezdtem ütögetni.

- Nyugi csak hülyéskedtem – tette maga elé védekezésképpen a kezeit.

- Helyes – majd tovább mentem.

- Mindenkivel ilyen ellenszenves vagy? – vigyorgott.

- Csak azzal, aki megérdemli.

- És én ezt érdemlem?

- Őszintén? – végig néztem a srácon – Igen.

- Na hát kössz, igazán jól esett – tette karba a kezét.

- Szívesen, de most már hagyj magamra.

- Majd akkor, ha már haza kísértelek.

- Nem fogsz békén hagyni, igaz?

- Igaz – bólogatott.

- Szuper.

- Hidd el, hogy nem vagyok olyan rossz társaság, mint ahogy azt te gondolod. Nagyon is vicces ember vagyok.

- És csak azért, mert vicces ember vagy minden jött-mentet vissza csókolsz? – álltam meg hírtelen.

- Miért lennél jött-ment? – nézett mélyen a szemembe.

- Miből gondolod, hogy magamra gondoltam? – vontam fel a szemöldököm.

- Hát mivel te csókoltál meg nem is olyan régen – vigyorgott.

- Ugyan már – nevettem fel. – Te nem értesz semmit.

- Akkor magyarázd el és megértem.

- Még nincs gyereknap – veregettem meg a vállát, majd tovább mentem.

Az út további része csendbe telt, bár Niall néha elnevette magát, és azt nem is akartam tudni, hogy éppen min nevet.

- Megjöttünk – álltam meg negyvenöt perccel később.

- Itt laksz?

- Igen – bólogattam.

- Hanyadikon?

- Nem mindegy az neked? Vagy talán még fel is akarsz kísérni?

- Nem, dehogy is – nevetett fel. – Csak megvárom, míg bemész.

- Minek? Elkísértél, így már mehetsz.

- Megvárom, míg bemész – mosolygott.

- Istenem! – sóhajtottam, majd elindultam.

- Jó éjt! – kiabálta mikor már kinyitottam az ajtót.

- Ez jó már nem lehet.

Hallottam, ahogy jóízűen kuncog, majd elindul.

Körülbelül öt perc múlva jöttem ki, hogy még véletlenül se legyen itt. Szétnéztem az utcán, és amint meggyőződtem, hogy már nincs itt, elindultam haza.

- Grace Sagginario – hallottam meg Mrs. Smith hangját.

- Igen, úgy hívnak – mosolyogtam.

- Nem érsz be kilencre, de még szemtelenkedsz is? Ez már mindennek a teteje – hőbörgött. Vissza akartam neki szólni, hogy ’ Nem szemtelenkedek, mivel van szemem’, de amint megláttam Violet- tet, akkor inkább elvetettem ezt az ötletet. Nem haragíthattam még jobban magamra Mrs. Smith- et, bár élveztem volna, ahogy őrjöng.

Nehezemre esett, de eljátszottam a bűntudatos lányt.

- Őszintén sajnálom, megígérem, hogy ilyen többet nem fordul elő – hajtottam le a fejemet.

- Abban biztos lehetsz, mostantól iskola után nem mehetsz sehova, rögtön jössz haza – emelte fel a hangját.

- Chhh… haza? Ugyan már, ez minden csak nem otthon – tettem karba a kezemet.

Mrs. Smith már a kezét emelte rám, de Violet megakadályozta, hogy megüssön.

- Röstellem Grace viselkedését, nem tudom, hogy mi ütött belé. Mindjárt el is beszélgetek vele.

- Vele nem beszélgetni kell, hanem nádpálcával jól elverni – nézett rám lesajnálóan, majd sarkon fordult és elment.

- Kapsz te olyan elverést, hogy…

- Elég legyen! Most rendesen kihúztad a gyufát.

- Nem én tehetek róla, hogy nem hagy élni – kezdtem el kiabálni. – Nagy tér kell nekem, de Ő bezár egy kis gyufásdobozba, ahol nem kapok levegőt.

- Ha normálisan viselkednél, akkor máshogy bánna veled. Grace, lehet, hogy nem tudod felfogni, de mindig te csinálod magadnak a bajt, lehet, hogy nem direkt, de te kevered bele magad mindig a rosszba, úgy, hogy ne csodálkozz, hogy így bánik veled.

- Jaj Violet, ez a nő magzatkora óta ki nem állhatja a gyerekeket – kezdtem el hadonászni a kezemmel. – Nem is értem, hogy miért nyitott egy árvaházat – ráztam a fejemet hitetlenkedve.

- Ilyet ne mondjál, ha nem tudod, hogy mi történt vele. Nem ítélhetsz el senkit sem a viselkedése miatt.

- Na csak figyelj – nevettem fel gúnyosan.

- Grace, kérlek – fogta meg a fejét. – Változtass a viselkedéseden, mert ennek nem lesz jó vége.

- Az biztos.

- Fogd vissza magad!

- Visszafognám magam, ha normálisan viselkedne velem, de amíg ilyen, akkor mást ne várjon tőlem, és te se Violet – ezzel fogtam magam és felmentem a szobámba.

Az ajtót megpróbáltam halkan becsukni, mert a kicsik már aludtak. Rögtön az ágyra dobtam magam, majd elővettem a füzetemet és elkezdtem írni.

Szárnyakat akarok, repülésre hajt a vérem,

Szívem izgatott, testem forr, lelkem hajt,

Testem készen áll a kalandokra,

De egy kalitka visszatart, körbefogja életemet.

Elképzeltem, hogy szárnyaimat szabadjára engedem,

Fent a magasban csak én vagyok és a vadszél,

Amiben kedvemre táncolok.

De amint eljön a valóság tudata,

Rájövök, hogy ez mind álom,

Hisz, csak a szívem játszadozott velem,

Mert testemet körbe fogja egy kalitka,

Mi szabadulást nem enged.

Szárnyakat akarok, repülésre hajt a vérem,

Szívem izgatott, testem forr, lelkem hajt,

Testem készen áll a kalandokra,

De egy kalitka visszatart, körbefogja életemet.

- Grace, Grace ébredj – hallottam egy kellemes hangot. – Hasadra esik az eső.

- Mi van – szólaltam meg álomittas hangon.

- Ha süt a nap, akkor azt mondják, hogy hasadra süt a nap, de mivel esik az eső, így hasadra esik az eső – vigyorgott Madison. – Vagy rosszul mondtam?

- Tökéletesen mondtad – vigyorogtam.

- Mikor értél haza? Nem voltál itt kilenckor, és így nem adtál jó éjt puszit – szomorodott el.

- Tudom, és sajnálom, de mit szólnál hozzá, ha most bepótolnánk?

- Örülnék neki – csapta össze a kezét, majd el kezdett ugrándozni.

- Na gyere ide te nagylány – magamhoz húztam, majd elkezdtem puszilgatni az arcát.

- Wíí köszönöm – a szája egy hatalmas vigyorra húzódott.

- Nagyon szívesen – kacsintottam, majd megborzoltam a haját.

- Grace beszélnünk kell – jött be a szobába Violet. Megfogta a kezemet, majd kimentünk a folyosóra. – Figyelj, ha abban a suliban akarsz maradni, akkor viselkedj normálisan.

- Miért?

- Hallottam, ahogy Mrs, Smith az igazgatósággal beszél, és azt mondta, ha nem viselkedsz normálisan, akkor az árvaház iskolájába fogsz járni.

- Ch… na persze – tettem karba a kezemet. – Nem fogom ott hagyni a barátaimat.

- Akkor változtass a viselkedéseden – mondta komoly arccal.

- Rendben, megpróbálok.

- Nem! Nem megpróbálni kell, hanem megcsinálni! Grace, ez most komoly, változz meg, ha abba az iskolába akarsz járni.

- Oké – hajtottam le a fejemet. – Megígérem, hogy megváltozok.

- Helyes – puszilta meg a homlokomat. – Menjél reggelizni.

- Nem vagyok éhes, inkább indulok a suliba.

- Grace – szólt utánam. – Akkor legalább ezt tedd el . - majd egy csokit dobott felém.

- Köszi – vigyorogtam, majd elindultam.

Elég hamar beértem a suliba, még szinte senki sem volt itt. Leültem az udvaron lévő egyik padra, és elkezdtem azon gondolkodni, amit reggel mondott Violet. Csak azért változzak meg, hogy ebbe az iskolába járhassak? Biztos menne ez nekem? Hiszen én imádok ilyen lenni, és ezen nem szeretnék változtatni. De ezt az iskolát még is imádom, és ne hagyhatom itt a barátaimat. Muszáj lesz azt tennem, amit Violet mondott, változtatnom kell a viselkedésemen, feltéve, ha menni fog.

- Szia csajszi – dobta le magát mellém Thomas.

- Szia fiú – vigyorogtam, majd megöleltem üdvözlésképp. – A többiek?

- Nem sokára jönnek – nevette el magát.

- Mi olyan vicces? – mosolyogtam.

- Már jönnek is – nevetett még mindig.

A rohanó társaság felé néztem, akár csak Tom, ők is jóízűen nevettek.

- Engem is beavatnátok? – vigyorogtam.

- Rózsaszín vagy kék? – tette fel a kérdést Connor.

- He? – néztem a srácra értetlenül.

- Csak válassz egy színt!

- Kék. De miért? – húztam össze a szememet.

- Ó, ez nem igaz – pördült meg a saját tengelye körül nevetve.

- Ezt benézted – ütötte vállba Riley.

- Tessék – nyomott a kezembe egy kék nyuszi fület.

- Értenem kéne? – nevettem fel.

- Nyuszi napot tartunk – mondta nevetést visszafojtva Braiden.

- Nyuszi napot? – néztem idiótán.

- Tudod csak a hecc kedvéért – vigyorgott Riley. – Egész nap rajtunk fog lenni, és nem szabad levenned, vagy különben büntetést kapsz.

- Óh, tetszik, nagyon tetszik – tettem fel nevetve a nyuszi fület a fejemre.

- Nagyon jól áll – ült mellém Nessa. – Nézd, nekem aranyszínű van, hát nem vagyok benne aranyos? – vigyorgott.

- De nagyon aranyos vagy – mosolyogtam.

- Úgy nézel ki benne, mint egy giccses szamár – nevetett fel Thomas.

- Te meg, mint egy fekete Dumbó – nyújtotta rá a nyelvét sértődötten Vanessa.

- Mi az a Dumbó – vakarta a fejét.

- Te letardált az egy mese – csóválta a fejét a lány.

- Nézd majd meg – vetette fel az ötletet Connor.

- Szép a rózsaszín füled – kuncogtam.

- Kössz – dünnyögte az orra alatt.

- Abban reménykedett, hogy te a rózsaszínt fogod választani – mondta Braiden.

- Tudhattad volna, hogy a kedvenc színem a kék – nevettem.

- Tudom, de azért reménykedtem, hát ha megsajnálsz.

- Gondolhattad volna, hogy nem – nevettem fel, majd megpusziltam.

- Grace Sagginario, Vanessa Shuck, Connor McDonough, Braiden Wood mi az a fejeteken? – csodálkozott az osztályfőnökünk.

- Nyuszi fül – kiáltotta be Nessa.

- Azt látom, de miért van rajtatok?

- Nyuszi napot tartunk – vontam vállat.

- Inkább nem kérdezek semmit – csóválta meg a fejét, majd elkezdte felírni a matek képleteket a táblára.

- Héj nyuszika, nem hoztál nekem csokit? – fordult hátra Matt.

- Bocsi, de útközben meg ettem mindet.

- Szomorú – húzta a száját.

- Nyugi majd kapsz mást – kacsintottam.

- Hmm… és mi lenne az?

- Egy nagy pofon, ha ne fordulsz mindjárt vissza – förmedt Connor a srácra.

- Jól van haver, nem kell keménykedni, nem fogom megenni a barátnődet – nevetett fel gúnyosan, majd előre fordult.

Értetlenül néztem Conorra, aki csak vállat vont és a padra hajtotta a fejét.

- Grace – suttogta Nessa. – Tetszik neked Matt?

- De hogy is, hagyj vele békén – nevettem halkan.

- Akkor miért mondtad azt?

- Csak szórakoztam vele – forgattam meg a szememet.

- Héj, Dumbó! Jössz velem a büfébe? – vigyorogtam.

- Ha nem hívsz így, akkor igen.

- Jól van Tom – kacsintottam.

- Mesélt Connor, hogy mi volt órán.

- A Matt- es dolog?

- Igen.

- Csak szórakoztam vele.

- Vigyázz vele, mert ha egyszer rád száll, akkor addig nem fog békén hagyni, amíg meg nem kap téged.

- Tudom milyen – sóhajtottam fel.

- De akkor is vigyázz vele, és ha lehet, ne mondjál neki olyasmiket, ami elhangzott az órán.

- Oké Apa, megértettem – nevettem fel.

- Conorral csak aggódunk érted.

- Értem, és higgyétek el, hogy ez nagyon jól esik nekem, de hagyjatok kicsit élni is.

- Tessék Nessa a kakaós csigád – nyújtottam a padon ülő lány felé.

- Köszönöm – majd jóízűen beleharapott a péksüteménybe.

- Nekem nem hoztál semmit, nyusz-musz? – karolta át a vállamat Matt.

- Nem hozott neked semmit, így mehetsz is el innen – állt fel Connor.

- Szerintem nem hozzád szóltam, úgy hogy fogd vissza magad.

- Majd ha nem kell néznem a képedet, akkor visszafogom magam.

- Te akartad – nevetett ördögien, majd behúzott Connornak, de Ő se habozott sokáig, rögtön visszaadta neki.

- Srácok, elég legyen – próbáltam szétszedni őket, de csak annyit értem el, hogy a földre kerültem.

- Jól vagy? – segített fel rögtön Nessa.

- Ssszzz… a könyököm – szisszentem fel.

- Connor, Matt fejezzétek be – kiabálta Thomas, majd Braiden segítségével szétszedték őket.

- Nektek meg nincs jobb dolgotok? – kérdezte Riley a többiektől, mert a bunyó egy pár ember figyelmét igen csak felkeltette.

- Te meg haver ezt meg fogod bánni – törölte meg Matt a száját.

- Chh… csak győzzem kivárni.

- Nyugi nyuszikám, hidd el, hogy hamar eljön az az idő – mondta Matt fenyegető hangon, majd a haverjaival elment.

- Jól vagy Grace? – kérdezte Connor.

- A könyököm fáj egy kicsit – fogtam meg a kezemet.

- Az a szerencsétek, hogy egy tanár sem vette észre – jelentette ki Riley.

/Niall szemszöge/

- Ma elmész a csajhoz? – kérdezte vigyorogva Harry.

- Miért mennék el? – vontam fel a szemöldököm.

- Csak, mert annyira meg akartad keresni, és tegnap haza kísérted, így már tudod, hogy hol lakik.

- Igaz – mosolyogtam. – De nem akarom zaklatni.

- Ugyan már, kit zavarnál ezzel az aranyos kis pofiddal – simogatta meg az arcomat.

- Na – löktem el magamtól.

- Srácok, vége a pihenőnek, irány a fotózás.

- Oh jee – sóhajtott Liam.

A fotózással elég hamar készen lettünk, de utána már mehettünk is az interjúra.

- Niall, most figyelj! Biztos vagyok benne, hogy ráfognak kérdezni a lányra.

- Nyugi Kevin, tudom, hogy mit kell mondanom.

- Csak nyugodtan és határozottan – veregette meg a vállamat.

- Mindig határozott vagyok – nevettem el magamat.

- Niall, igaz az, hogy van barátnőd? – kérdezte egy magazinszerkesztő.

- Nem, ez nem igaz.

- Akkor még is ki az a lány, akivel láttak csókolózni?

- Csak egy őrült rajongó – mosolyogtam.

- Híreink szerint tegnap este is együtt voltatok, ebből mi igaz?

Végig néztem a srácokon, akik együtt érzően rám pillantottak, de Harry már a nevetés küszöbén álldogált.

- Ebből mi igaz Niall?

Rápillantottam Kevinre, aki azt próbálta mondani, hogy tagadjam le.

- Nem tudom, hogy miről beszélsz. Tegnap egész nap a srácokkal voltam.

- Láttak téged elmenni egy étteremből.

- Lehet, hogy összekevertek valakivel – vigyorogtam. – Nekem jelen pillanatban nincs időm arra, hogy randevúzzak, most kizárólag csak a karrierem érdekel.

- Ugye tudsz róla, hogy most rengeteg lány szívét törted össze?

- Attól, hogy ezt mondtam, az még nem jelenti azt, hogy nem is akarok ismerkedni – kacsintottam.

- Hallottátok lányok, lehet próbálkozni.

Ezután még szó volt az új videó klippünkről is, körülbelül húsz percet beszélgettünk erről.

- Többet nem találkozhatsz azzal a lánnyal, megértetted? – mondta Kevin, mikor már a szállodában voltunk.

- Azzal találkozok, akivel akarok – ültem le az egyik fotelba.

- Nem Niall! Azzal a lánnyal nem találkozhatsz, megtiltom neked.

- Jó rendben, nem találkozom vele, boldog vagy?

- Igen – majd idegesen becsapta maga mögött az ajtót.

- Húzós – húzta a száját Liam.

- Hogy sose csinálhatom azt, amit akarok.

- A sztárság ezzel jár, fogadd el – veregette meg Louis a hátamat.

/Grace szemszöge/

- Átjössz hozzánk? – kérdezte Nessa.

- Persze.

- Szerinted Connor megengedni, hogy megtartsam a nyuszi fület?

- Biztosan – mosolyogtam.

- De ha még sem?

- Akkor majd megfenyegetem, hogy engedje meg – nevettem fel.

- Csak nem húsvét van? – kérdezte vigyorogva az utcán egy srác.

- De, de – kacsintottam, majd Nessával nevetve mentünk tovább.

Olyan fél óra múlva egy olyan érzés keletkezett bennem, hogy valaki követ.

- Nessa, te is úgy érzed, hogy követnek? – suttogtam.

- Igen – nézett összehúzott szemmel körbe. – Grace, lehet, hogy egy filmforgatásba kerültünk, csak mi még nem tudunk róla.

- Ajh Nessa – ráztam a fejemet. – Miért ver Isten veled?

- Mert szeret téged – puszilta meg az arcomat.

- Az lehetséges – nevettem fel. De még mindig úgy éreztem, hogy követnek. Óvatosan hátra néztem, de nem láttam semmi szokatlant. Nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy az utcán lévő emberek közül mindenki bántani akar. Idegesített ez az érzés, ami bennem kavargott.

- Gyere – megfogtam a lány kezét, és elkezdtem magam után húzni.

- Hova ez a nagy sietség? És… Grace, nem is erre lakok.

- Tudom, de maradj csöndben, és szedd a lábad.

- Miért?

- Mert valaki követ.

- Úúú… de izgalmas, pont, mint az akció filmekben, és mi ketten fogjuk megmenteni az emberiséget.

- Igen, valahogy úgy.

Hátra néztem, és most már tudtam, hogy kik követnek…